A legkedvesebb dolog, amit a Halál a Níluson című filmben tehetünk, mindazok után, ami vele történt, az lenne, ha továbblépnénk és elfelejtenénk. A Fox eredetileg 2019 novemberére tervezte a filmet (ez nem olyan, mint egy évszázaddal ezelőtt?) – majd 2019 decemberére, a Star Wars: The Rise of Skywalker egy kis felnőttközpontú ellenprogramozásának szánták. Aztán a Foxot megvette a Disney, a The Rise of Skywalkert készítő cég, és 2020-ba taszították vissza magát. Aztán persze jött a világjárvány. És miközben a stúdiók azzal voltak elfoglalva, hogy zsonglőrködjenek a megjelenési dátumokkal, mintha lángoló ágyúgolyók lennének, számos vád látott napvilágot a film egyik sztárjával, Armie Hammerrel kapcsolatban. Ide tartozott a nemi erőszak, az érzelmi bántalmazás, a manipuláció és a kényszer. A színész tagadja a vádakat.
Minden olyan lépést, amely a film újraforgatását új színésszel, vagy Hammer digitális leváltását célozta, kivitelezhetetlennek ítélték. A Disney pedig nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy elviselje azt a pénzügyi (és esetlegesen szerződéses) csapást, ha a filmet közvetlenül a streaming szolgáltatásába bocsátják. A közönségnek tehát marad a kérdés: mit érdemes itt megmenteni? Kinek van igazán kedve megharcolni a Níluson a Halálért, vagy kirángatni saját katasztrofális gyártástörténetének hamvaiból? A válasz meglehetősen néma.
Védekezésében a film teljesen megfelelő. Branagh adaptációja Agatha Christie 1937-es gyilkossági misztériumából texturálisan konvencionális, még akkor is, ha saját maga módosította a gyanúsítottakat. Hasonlóan a 2017-es Gyilkosság az Orient Expresszhez, ez is egy Christie-adaptáció a filmelőzeteseken játszott lelassult popdamek korára: fényes és végül üres.
A Nílus körútjára készülő Karnak egyiptomi gőzhajóra felszálló utasok szűkített listája láthatóan azért van itt, hogy megünnepeljék Linnet Ridgeway (Gal Gadot) és Simon Doyle (Hammer) közelmúltban kötött házasságát – a hajó egykori legjobb barátja és volt vőlegénye. mára bosszúálló Jacqueline de Bellefort (Emma Mackey). Köztük van Tom Bateman Boucja, Poirot szövetségese az Orient Expressztől, és társas anyja, Euphemia (Annette Bening). Sophie Okonedo és Letitia Wright egy nagynéni-unokahúga duót alakítanak, az egyik jazzénekes, a másik pedig az ő nívós menedzsere. A gyilkosság áldozata éppoly meglepetésként készül, mint a gyilkos.